NAPKELET: A sárkány

Sz Márta tanulmánya, de röviditett megjelenitésben. Akit érdekel a teljes anyag, kérem jelezze.

Minden nép ismeri a sárkányokat, akik általában igen félelmetes fenevadak, és csak néhány száz éve szorultak vissza a mesék világába. A babiloni Istár-kapun nem kevesebb, mint 16 sárkányt, akkád nevén mususszut ábrázoltak, kék alapon sárga színben. Feje és szarvai a kosra emlékeztetnek, nyaka, mint egy hosszú kígyó, mellső lábai olyanok, mint az oroszláné, hátsó lábai saskarmok, pikkelyes teste és farka van. Más mezopotámiai pecséthengereken is előfordul egy hosszú nyakú, négylábú őshüllő, ugyanígy az egyiptomi festékdörzsölő táblákon, pl. Narmer fáraó palettáján (Kr.e. 3000). Az Iliász leírja, hogy Agamemnón övét egy kékszínű, háromfejű sárkány díszítette, tele volt sárkányokkal a páncélja is, amelyet Ciprusban készítettek.

Kínában sokféle sárkány van, eredetileg olyan, mint egy óriási gyík, négy lába van és kígyófarka, de könnyen át tud változni más emberré vagy állattá, esetleg láthatatlan lesz. Nü-kua istennőt kígyó- vagy sárkányfarokkal ábrázolják.

A sárkányok minden színben előfordulnak a zöldtől a vörösig, és sokszor tüzet okádnak. Miskolczi Gáspár írja (Egy jeles Vad-Kert, 1702):

„A sárkánynak mind alsó s felső álla-kaptzáján három sorral vannak fogai. Szemei felette igen nagyok, s még pedig olly élesen látók, hogy a Poéták azokra nézve őket kintsek őrizőinek nevezték. Az álla alatt két szakál forma nagy üreges bőrök tsüggenek le, mint az ökörnek. Az igazi sárkányoknak pedig kiváltképen való nemei vannak. Az egyik rendbéliek nagy, vékony hártyából formáltatott szárnyasok, kiknek hátokon két szárnyok nem tollakból, hanem hosszú, tetemes lineákra vontt merő hártyákból álló vagyon, majd minémű a halak szárnyai: másik rendbélieknek pedig semmi szárnyok nints.”

Az egyházatyák szerint a sárkánynak ugyanolyan úszóhártyás lába és villás farka van, mint az ördögnek.

A sárkányleírásokból kitűnik, hogy rendkívüli, ritka állatokról van szó, ezért próbálkoznak annyi hasonlattal. A mesék sárkánya többnyire három- vagy többfejű. A régi egyiptomiaknál a krokodil közeli rokonának tűnik. A kínai császárokról azt mondják, hogy egy sárkánytól származnak, mert amikor Liu-pang, a Han-dinasztia alapítója megszületett, ráesett egy sárkány árnyéka. Remélhetőleg nem igen hasonlított rá, mert egy kínai leírás szerint a sárkány feje a tevefejre hasonlít, szarvai, mint a szarvasé vagy a bikáé, nyúlszemei, ökörfülei, és kígyónyaka van, bikateste pikkelyes, mint a ponty, lábai saskarmok vagy tigrismancsok. Szemöldöke dús, szakálla tüskés, szájában fenyegető agyarok meredeznek. Gerincén is tüskék futnak végig, a száját tüskék veszik körül. Vállából, derekából lángok csapnak ki. A szorgalmas kínai tudósok a pikkelyeit is megszámolták. 81 pikkelye van, ami a legszerencsésebb szám. Vang Fu szerint azonban ezek csak a hímnemű, jang pikkelyek, van még ezenkívül 36 nőnemű, jin pikkelye is, mert a sárkány minden pozitív és negatív tulajdonságot egyesít magában. Egyik mellső lábában a szerencsét hozó, lángoló gömböt tartja, testét köd veszi körül. Ha megszólal, mintha egy hatalmas gongot ütöttek volna meg. Általában füstöt fúj, néha tüzet. Jadezöld, csillogó bőre van.

Az ábrázolások nem igen követik a leírást, a kínai sárkánynak többnyire gyík- vagy kígyószerű teste van, hatalmas szájából lángnyelvek csapnak elő. Csak a nyugati sárkányok büszkélkednek denevérszárnyakkal. Éppen a szárnyak miatt vetődött fel az a gondolat, hogy a sárkányok valamilyen őslények, dinoszauruszok, pleszioszauruszok vagy pteradonok voltak. Az emberi emlékezet kevés ahhoz, hogy ilyen régi korokat fel tudjon idézni, de létezik az úgynevezett kollektív emlékezet, amit Indiában ákása-feljegyzéseknek, a buddhista írásokban álaja-vigjánának neveznek, és ami ugyanaz, mint a jungi kollektív tudattalan.

Ezt az elméletet nem tudjuk bebizonyítani, de nem is kell, hiszen a régiek maguk is megmondják, hogy mi a sárkány. Gáti István írja 1798-ban:

„A sárkány a legnagyobb állat a kígyók között, mert Nicephorus említ ollyat, mellynek meg-döglött testét nyóltz pár ökrök is nehezen mozdították ki helyéből. Indiákon annyira meg-nevekednek, hogy a bikát is elnyelhetik. Formájukra nézve hasonlók a kígyókhoz, hanem hogy némellyeknek szárnyuk is van.”

Miskolczi Gáspár szerint:

„A sárkány az a kígyó, mellyel felől csodálatos dolgokat írnak a tudósok; és melly korántsem tselekedhetik annyit mérgével vagy marásával (mert tsak kitsiny szája vagyon), mint erejével és farkával.”

Miskolczi is Nicephorusra hivatkozik, aki nagyon nagy ókori tekintély lehetett sárkány-ügyben:

„Nicephorus emlékezik egy sárkány felől, kit minekutána megölének, nyóltz pár ökrök alig mozdíthatták ki helyéből, és hogy az aert ne dögösítené, testét egészen megégették. Ez pedig hogy nem költött dolog légyen, abból is kitetszik, amit más igen nagy sárkány felől olvasunk a római históriákban Liviusnál és Pliniusnál, hogy a Carthago városbeliekkel való hadakozás közben a Bagrada folyóvíz mellett egy olyan nagy sárkány találtatott, aki ellen Attilius Imperator minden derék seregivel kiszállott… Kinek hosszúsága 120 láb nyomatnyi vagy 45 singnyi volt; amelynek bőri és áll-kaptzája Rómában sok ideig emlékezetnek okáért fenn is tartatott.”

Sok régi kultúrában egyenesen meg is mondják, hogy a sárkány különlegesen nagyra nőtt kígyó; a kígyó a sárkány őse, vagy a kígyó sárkánnyá tud változni.

Az akkád teremtéstörténet, a Kr.e. 1800 körüli Enuma Elish elmondja, hogy kezdetben csak Apszu, az édesvíz, és Tiámat, a sósvizű tenger léteztek. Apszuról csak mondják, „ő az ős-kezdet, minden dolog teremtője-atyja.” Tiámat az ősanya, akinek külsejéről szintén nem beszélnek, csak azt tudjuk róla, hogy ragyogó, haragos és bosszúálló természetű, valamint óriási kígyókat és szörnyetegeket szül:

„A Mélység Anyja, mindenek szülője

rettentő bajvívó fegyverek gyanánt óriás-testű

kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül

őrölő állkapcsúakat, s méreggel tölté

testüket vér helyett… Bősz sárkányokat is

költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú

iszony-lehelőket, miket ha fölugorni

lát az élő vagy állani meredten –

az ijedtségtől szörnyet hal legottan!

Basmukat, Lahamukat, veszett kígyókat,

skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő

orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat.”

(Rákos Sándor fordítása)

A kígyókat, sárkányokat és egyéb rémségeket szülő Tiámatot szintén kígyónak vagy sárkánynak, tengeri szörnynek képzelték el. A Biblia Tehóm néven említi; de vannak ott más tengeri szörnyek is, pl. Leviátán (Livjátán), akinek hatalmas agyarai vannak, tüzet okád, amerre elúszik, felforr a tenger vize. Farkát fogai között tartja, így veszi körül az óceánt. Olyan büdös, hogy maga sem tudja elviselni, ezért néha az édenkert virágait szagolgatja. Nem iszik mást, csak a Jordán vizének azt a részét, amely egy földalatti csatornán át ömlik a tengerbe. A Biblia másik szörnyetege a Ráháb Tennin, a „sárkánykígyó” – ez a kifejezés is pontosan megmondja, mit kell érteni sárkány alatt, egy hatalmas kígyót.

Még a borneói dajakok is úgy tudják, hogy kezdetben nem volt más, csak egy nagy óceán, abban élt a vízi sárkány. Egyszer aztán megjelent két hegy, és összeütköztek egymással – így kezdődött el a teremtés. A dajakok számára nagyon fontos a vízi sárkány. Azt gondolják, hogy falvaikat az ő hátára építik. Az avatási szertartások során a fiatal lányok leszállnak az alvilágba, és felveszik a vízi sárkány alakját. Halottaikat sárkányformájú csónakra teszik abban a reményben, hogy ilyen módon biztosan visszakerülnek a mitikus ősidőkbe, amikor még minden jobb és igazabb volt.

A sárkányok, sárkánykígyók többnyire a tengerben vagy vizekben élnek. Az akkád Tiámat, a héber Tehóm a világóceánban éltek. A tengerben él Hedammu sárkánykígyó démon is, de amikor megéhezik, kijön a szárazföldre, és mindent felfal, amit csak meglát. A kínai sárkány eredetileg vízisten, aki szívesen eszik fecskehúst; amikor az emberek esőt akarnak, egy fecskét áldoznak neki. Sokféle sárkányuk közül a földi sárkányok tengerekben vagy folyókban élnek; a négy hatalmas sárkányisten az északi, keleti, déli és nyugati óceánban. Egy régi kínai legenda szerint Jao császár idejében, Kr.e. 2297-ben a vizek kiléptek medrükből, és elöntötték Kínát. Amikor az árvíz megszűnt, a földet ellepték a kígyók és a sárkányok. Egyszer Vu-Ti császár idejében, Kr.e. 100 körül a zuhogó esővel együtt egy sárkány is beesett a palota udvarába. A kínaiak abban a hírben állnak, hogy mindent megesznek, ami mozog. Levest főztek a sárkányból, és mazsolával, almával és mézzel ízesítették. Ez nagyon nagy tiszteletlenség volt az égi sárkánnyal, Lung-vanggal szemben, de ő ez alkalommal eltűrte a sértést. A krónika szerint még ő haragudott a szolgájára, aki olyan ostoba volt, hogy nem vigyázott magára. Egyébként Lung-vang nemcsak az eső, hanem az összes vizek ura. Van egy Jü-si nevű esőisten, aki felhőn vagy sárkányon lovagol, és a kezében edényt tart; ebből önti a földre az esőt. Lung-Vang azonban népszerűbb volt, árvíz és aszály idején egyaránt hozzá folyamodtak. Mondják azt is, hogy négy Lung-vang van, minden égtájon egy, és a legnagyobb közülük Ao Kuang, a keleti sárkány. Úgy élnek, mint a királyok, pompás palotákban, katonáik és szolgáik hada között.

Egy alkalommal a nyolc taoista „halhatatlan” alaposan megalázta Ao Csint, a déli sárkányt. Ez úgy történt, hogy Hszien-venghez, a hosszú élet istenéhez igyekeztek lakomára, és szokás szerint átrepültek a tenger felett. Volt egy szolgájuk, aki az ajándékokat cipelte, és mivel a szolga nem tudott repülni, neki tutajt építettek. Ao Csin szerette volna megszerezni az ajándékokat, ezért vihart keltett, felborította a tutajt. A szolga az ajándékokkal együtt elmerült a tengerben.

Rossz néven vette ezt a nyolc „halhatatlan”, és magyarázatot követeltek. Válaszul a déli sárkánykirály összehívatta a katonáit, és már éppen támadni akart, amikor váratlanul megjelent a Jade császár küldötte. Üzenetet hozott az égből: Ao Csin azonnal elveszti a hivatalát, ha nem adja vissza a szolgát az ajándékokkal együtt. A sárkány megijedt, elküldte a katonákat, és bocsánatot kért a „halhatatlanoktól.”

Egy másik alkalommal Csang Tao-ling taoista „halhatatlan” fékezett meg egy hatalmas sárkányt, akinek annyira mérges volt a lehelete, hogy az arra járók mind meghaltak.

Egyiptomban Ápep kígyó vagy sárkány, a napisten örök ellensége egy sötét folyóban lapul, onnan jön elő időnként, hogy megtámadja Re bárkáját. Ugaritban Baál egyik ellensége Lagán, a hétfejű tengeri kígyó. Ézsaiás azt írja, Leviatán, „a futó kígyó, a keringő kígyó” a tengerben lakik (27.1).

„Te hasítottad ketté a tengert erőddel; te törted össze a sárkányok fejeit a vizekben,” mondja az egyik zsoltár (74.13).

Ezékiel (29.3) a fáraót nevezi folyóban fekvő sárkánynak.

A Jelenések Könyvében olvasunk a tengerből kijövő hétfejű vadállatról, aki a sárkánytól kapta az erejét, „az emberek pedig imádják a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak.” (13. fejezet)

A víz tehát nagyon fontos a sárkány életében. Ha sivatagba kerül, akkor behúzódik a kutakba. Elvan a mocsarakban is, pl. az argoliszi mocsárban is élt egy sárkány, a lernai hidra.

A sárkányok azonban sokfélék. A sárkánylegendák klasszikus földjén, Kínában azt mondják, négyféle sárkány van. A mennyei sárkányok az istenek országát őrzik, az isteneket szolgálják, pl. Jin-Lung. A napisten, Hszi-ho kocsiját hat sárkány húzza. A mennyei sárkány a császári hatalom szimbóluma is, ezért volt a kínai császárnak sárkánytrónja, sárkányhajója, sárkányágya és sárkány-edényei. A szellem-sárkányok a levegőben élnek, ők keltik az esőt és a szelet, pl. Feng-po. A földi sárkányok a tengereket és a folyókat kedvelik, a kincsőrző sárkányok pedig a barlangokat.

Az indo-európai hagyomány főleg ezeket a kincsőrző sárkányokat ismeri. Az egyik leghíresebb Fafnir a Nibelung-énekben, egy Hreidmár nevű varázsló fia. Elátkozott kincset őriz a Siebengebirge egyik barlangjában, és Siegfriedet is figyelmezteti, hogy a kincs neki sem fog szerencsét hozni. Siegfried megöli a sárkányt, de az aranynak nem örülhet sokáig.

Angliában nagyon sok sárkánylegenda van. A 6. századi dán hódítók királya, Beowulf előbb egy Grendel nevű sárkányt győz le. Ezen felbátorodva megtámad egy kincsőrző sárkányt is, de ebben a küzdelemben mindketten elpusztulnak.

A görög Aiétész király egy sárkánnyal őriztette az aranygyapjút, egy szent ligetben, mert azt a jóslatot kapta, hogy csak addig lehet király, ameddig az aranygyapjú Kolkhiszban marad.

Egy 5. századi római legendában Szent Szilveszter győz le egy sárkányt egy barlangban, a Tarpeia szikla alatt. Egy középkori hagyomány szerint egyszerre mindig csak egy sárkány lehet a földön. Tavasszal születik a tenger fenekén egy tojásból, aztán egy barlangban él. Év végén meg kell ölni, hogy helyet adhasson az újnak.

Athanasius Kircher szerzetes 1678-ban azt írta, hogy a sárkány vulkánokban lakik.

Vannak olyan hagyományok is, amelyek szerint csak a legyőzött sárkány kényszerül arra, hogy szikla alatt, barlangban vagy vulkánban éljen, amelyet nem hagyhat el soha. Ilyen Tüfon, Tartarosz és Gaia fia, aki hiába volt olyan hatalmas, hogy a kitárt karjai kelettől nyugatig értek, a feje pedig a csillagokat verdeste, Zeusz legyőzte, és ráborította az Etnát. Hasonló sorsra jutott a lernai mocsár sárkánya is, akinek halhatatlan fejét Héraklész elásta, és ráhengerített egy hatalmas sziklát.

Néhány indiai sárkány az erdőben lakik, és egy 17. századi tudós német szerint fölmászik a fára, onnan leveti magát az elefánt hátára, megfojtja, és megeszi.

Mit csinál a sárkány? Erre a kérdésre már eddig is sok választ kaptunk a népek különféle hagyományaiból: esőt csinál, az istenek birodalmát vagy a kincseket őrzi, a napisten kocsiját húzza. A 2. században élt Artemidórosz görög álomfejtő is kincsek őrzőjének nevezte, de a kincsek többnyire rablott kincsek, és úgy tűnik, hogy a kínaiakat leszámítva a sárkányok legkedvesebb időtöltése az, hogy fellázadnak az isteni rend ellen, és ott ártanak az embereknek, ahol csak tudnak. Ebbe a vállalkozásba rendre belebuknak, kezdve Tiámat-Tehómmal, akinek testét Marduk kettévágta, így alkotta meg az eget és a földet. Egyik sárkányfiának, Kingunak a vérét agyaggal keverte, ebből teremtett embert.

Jahve is több sárkánnyal végez. Leviatán a teremtéskor pusztult el: horoggal felrántotta mélyből, lekötözte a nyelvét, orrlikait nádszállal átdöfte, állkapcsát tövissel átszúrta. Mivel Leviatán óriási nagy volt, a horgok, nádszálak és tövisek sem lehettek éppen közönséges méretűek.

Ézsaiás írja:

„Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (27.1)

Avagy nem te vagy-é, aki Ráhábot kivágta, és a sárkányt átdöfte?” (51.9)

Az akkád Gilgames-eposzban Istár is teremt egy sárkányt, akinek egyetlen lehelete 3600 embert öl meg, minden ennivalót felfal, ahova lép, mély gödrök keletkeznek a földön. Gilgames és Enkidu azonban legyőzik.

Címkék: bölcsességek, ezotéria, filozófia, tudomány, vallás