A misztikus Gárdonyi I-rész.

Vida Dénes tanulmánya egy teljesen új szempontból mutatja be az életét és munkásságát.

Ha feltennénk ma a kérdést: ki volt Gárdonyi Géza, ugyancsak általános választ kapnánk, amely csupán a hivatalos irodalompolitika véleményét tükrözi. Éppen ezért, ha a róla kialakult közvélemény iránt érdeklődnénk, szomorúan kellene tapasztalnunk, hogy igazi arculata sajnos kevéssé ismert a mai olvasók előtt.
Ki volt ő tulajdonképpen?
„Gyermeteg” gyermekíró, népszerű novellista, önfeláldozó néptanító, asztaltáncoltató spiritiszta, megrögzött nőgyűlölő, egyfajta magyar Strind¬berg?
Avagy kiváncsi újságíró, talán szánalmas őrült, esetleg egy önmagába forduló bölcselkedő, aki kora szellemi szintjét messze meghaladva olyan mélységeket járt meg, melyet társai közül nagyon kevesen?
Ki volt az „egri remete” valójában?

Fantaszta, álmodozó, vagy titkokat sejtő, életrejtélyt megfejteni akaró ember? Vajon mi az oka annak, ha manapság az iskolában, vagy valamely irodalmi vita során szóba kerül Gárdonyi, szinte kizárólag az Egri csillagok kapcsán említik, s talán zárójelben felsorolnak még egy-két regénycímet vagy novellát?

Sokmindent írtak és írnak ma is róla, de sajnálatos módon munkásságának, életművének éppen a leglényegesebb része felett siklanak el, így valódi mondanivalójára nem derül fény a száraz elemzések között, mert figyelmen kívül hagyják a filozófus írót, a „láthatatlan embert”, aki minden fűszálban, libbenő pillangóban, szóban és mozdulatban az emberi lét titkát kutatja, az „ént” keresi, s kutatásában nem elégszik meg hétköznapi, olcsó válaszokkal. De éppen ez emeli ki Gárdonyit az írók tömegéből, ez teszi őt klasszikussá.

Saj nos nem egyedi eset, hogy némely alkotók háttérbe szorultak, illetve félremagyarázás lett a sorsuk, csupán azért, mert mondanivalójuk nem illeszkedett bele a mindenkori állampolitika doktrínájába. Ha meg is említették őket, nézetüket olyan pejoratív színezetben tüntették fel, amely személyiségükre, felfogásukra és így közvetve életművükre is rányomta bélyegét, s e dezinformáció elvette az olvasók kedvét, hogy alkotásaikat megfelelôképpen értékeljék, illetve azok eszméit követendônek tartsák, magukévá tegyék.
A mai, materialista tanoktól megfertőzött légkörben, a láthatatlan, de mégis olyannyira érezhető, súlyos nyomásként elménkre nehezedő, erőltetett mechanikus világnézetben – amely saját elméletét tartja a valóság egyetlen objektív képének – nincs helye a szabadon filozofáló, teista-idealista, magukat örök lelkeknek tekintő, istenkutató Gárdonyiknak. Ha a kortárs olvasók meg is látták ezen gondolkodók műveinek szellemi értékét, a későbbi nemzedékek már elvesztették – nemes eszményeikkel együtt – az iránta való fogékonyságukat.
Va jon mi késztet egy írót arra, hogy titkosírásba temesse gondolatait? Miért kell rejtjelek mögé húzódnia a szavak mesterének és búvárának, kinek élete éppen nem a hallgatás, hanem a kitárulkozás, aki nem elfordulni akar az emberektől, hanem épp ellenkezőleg: tanítani s felrázni szeretné őket, vagy éppen velük együtt örülni? A mûvészet elefántcsonttornya nem annak való, aki „lámpás”-sá akar válni, s művészetét misszióvá nemesíteni („A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” – írja Gárdonyi
A lámpás című kisregényében), sem annak, aki először önnön kétségeit akarja feloldani, hogy még véletlenül se csapjon be másokat, aki kutatva faggatja a lélek természetét, mivel nem tud megelégedni a holt anyaggal. „A lelkem kérdjele az égig nyullad!” sóhaja egész írói pályáját áthatja.
Poeta natus et poeta doctus – Gárdonyi egy személyben volt mindkettő. Mielőtt részletesebben belemélyednénk műveibe, néhány mondat erejéig hadd emeljük ki legjellemzôbb stílusjegyeit.

Címkék: élet, gárdonyi, irodalom, kultúra, vallás