India a magyar irodalomban II.

A tanulmány folytatása.

Komjáthy Jenőt a személytelen világlélekkel való misztikus eggyéválás lehetősége ihlette meg,  még az óceánba ömlő folyam hasonlatát is szó szerint vette át az Upanisadokból. Egy négysoros versében érdekesen kapcsol össze egy védikus alapgondolatot az úgynevezett modern ember korlátlan szabadságvágyával.  Nem igazán járható út, és Komjáthynál is csak javaslat maradt.

Makai Emil felismeri, hogy a lélek nem ismer sem születést, sem halált. Földi vándorlásuk során az emberek látszólag véletlenül sodródnak egymás mellé, és ugyancsak látszólag véletlenül szakadnak el egymástól. Ezeket az eseményeket a sors (a karma) irányítja, de mennyivel könnyebb a nehézségeket ráfogni a sors „ádáz szeszélyeire”, mint elismerni, hogy azt a sorsot mi magunk hozzuk létre, a saját tetteinkkel és vágyainkkal.

.

Első igazán modern költőnk, Ady Endre is a sorssal hadakozik, ami lehet különálló, független és szeszélyes energia, vagy mitikus, gonosz lény. Indiát ismeri, de a nála felbukkanó lótusz- és Gangesz-motívumok csak az elvágyódás és a messzeség képei. Még pontosabban, az ő lótuszai a Nagyvárad melletti Püspökfürdő taván virultak, a rádiumiszapos, kénes, meleg vízben. Ugyancsak a nagyváradi éveiben volt egy barátja, aki néha később is feltűnt az életében: Szűts Dezső, különc és tolsztojeánus figura, de Adyt ez a filozófia nem érdekelte, Szűts Dezsővel is csak mulatni járt. A reinkarnáció gondolata azonban megérintette az ő szkeptikus lényét is.

.

Reviczky Gyula a nagy pesszimista német filozófuson, Schopenhaueren keresztül ismerte meg Indiát, talán főleg a buddhizmust. Hiszen belátja, hogy az anyagi világ csupa szenvedés, gyötör a vágy, az akarat ugyan szabad, de a beteljesülés már nem tőlünk függ. Az ember a kéjek és az anyagi tudás rabja, nem tud uralkodni az elméjén, ezért aztán ki van szolgáltatva a vágyainak, törekvéseinek, ambícióinak – mindennek, ami lényétől idegen. Mindezt belátja, de nem akarja tudomásul venni, vagy, keserűbb óráiban egészen a buddhizmus felé fordul: „S legjobb nem élni, nem születni.”

.

József Attilánál csak elvétve jelentkeznek Indiára utaló képek,  Szabó Lőrinc viszont nagyon tudatosan fordul India filozófiájához. Az Upanisadok gondolatvilága ragadja meg, persze abban az értelmezésben, ami az ő korában még dogmának számított: valami nagy, átfogó panteizmus ez, a minden-egy és a minden-semmi abszolút monista filozófiája.

.

Kassai Dénest a Bhagavad-gítá ragadta meg, közelebbről a cselekvés és a cselekvésről való lemondás értelmezése. Egyik versében (Karma) szinte szóról-szóra megismétli a Gítá néhány versét.  Tóth Marianne egyik versciklusa az Indiai szimfónia címet kapta (1967). A „szimfónia” egyes „tételei” a versek, például Káli odaadása, A királyi út, Világalkony, Jáma köntösében, Agni, Tjága, Bhakti, Mádhava, A Krsna-ligetben, A pávatollas Isten, Kaivalja – szép címek, igaz, hogy Gjellerup dán szerző valaha nálunk is népszerű regényének (A zarándok Kámanita) egyes fejezetei. A versek olvasásakor enyhe csalódást érzünk, mert a tartalom csak nagyon laza kapcsolatban áll a címmel. Például a Bhakti egyszerű szerelmes vers, a Mádhava azzal szólítja meg Istent, meg sem kérdezlek, mert úgysem tudsz válaszolni, a Tjágában egy tanítvány nem akarja tudomásul venni, hogy a mestere meghalt, és tovább keresi; ez nagyon szép tőle, csakhogy hol van itt a „tjága” (lemondás)? Egy másik vers (A fazekas pitvarában) elutasít minden ősi bölcsességet, elavult szavaknak, rémképeknek mondja a védikus írásokat. Különös szimfónia ez, amelyben csak néha csillannak fel igazán megkapó strófák.

.

Most pedig térjünk át a prózára. Regényíróink közül először Gárdonyi Gézát, „az egri remetét” kell megemlítenünk, kinek első regényében (A lámpás, 1894) valamint novelláiban már jelentkezik az a filozófiai érdeklődés, amely később, a világháború után kelet felé fordul. Rendszeresen olvasta Buddha beszédeit és Babitsnak azt javasolta, hogy Dante helyett inkább a Bhagavad-gítát fordítsa le. Egyéni út- és önmegvalósítás-keresése az idők folyamán misztikus, panteisztikus színezetű „vallássá” fogalmazódik, amely az egyházi dogmákat figyelmen kívül hagyja. A karma törvényével, a reinkarnációval főleg a regényeiben foglalkozott (A láthatatlan ember, Isten rabjai, Szunyoghy Miatyánkja, A Bibi), időnként novellákban (Szenvedni akarok); költői lendülettel vizsgálja a lét és nemlét kérdéseit.

.

Ferenczi Árpád kevésbé mély, inkább regényes történetei Indiában és egyéb egzotikus helyeken játszódnak (A nirvána felé, Bráma éjszakája). Más úton indult el, mint Gárdonyi, őt nem a filozófikus gondolatok fogták meg, hanem a festői környezet és couleur locale. De még így is, romantikus szerelmi történeteiből is látszik, hogy elég alaposan tanulmányozta az akkor rendelkezésre álló irodalmat, például a Rgvéda himnuszait szó szerint idézi.

.

A prózairodalomban is magasan kiemelkedik Baktay (Gottesmann) Ervin, aki egymaga többet tett az indiai szellemiség megismertetéséért, mint korának tudósai – nemcsak útleírásaiban és tudományos igénnyel megírt könyveiben (Szanátana dharma, A diadalmas jóga), de novelláiban is maradandót alkotott. Igaz, hogy egy F.W. Bain nevű „angol író” neve mögé rejtőzött, akiről azt állítja, szanszkrit kéziratból fordította ezeket a „hindu meséket”. Hogy a kétszeres misztifikálás még hihetőbb legyen, a címlapon ott szerepelnek az eredeti címek is, szanszkritul, dévanágari betűkkel, például ez: bhavamánasálayájyotsanná, (mély érzelmek vagy érzelmi felindulás a Mánasza tó partján, a fényes csendben), magyarul: A testetöltött hó. Ez Parvatíra vonatkozik, aki a történet szerint a Mánasza tó partján végighallgatja egy hattyú elbeszélését. Parvatí a Himálaja, az örök havasok leánya olyan sokáig időzött a tó partján, hogy „teljesen átfagyott és a szíve is jégcsappá vált”.

.

A múlt század 20-as éveitől kezdve R. Tagore nagyon népszerű volt Magyarországon, Babits Mihály, Dr. Szentirmay Gizella (Gitándzsali), Bartos Zoltán (A kertész, Átkelés, Szerelmi ajándék és más verseskötetek, novellák), Sármay Márton (novellák) és persze Baktay fordításában, aki mindenhez megírta az előszót, utószót, tanulmányt, mikor mit kellett. A bengáli nyelvű versek magyarul ritmikus prózában szólaltak meg (maga Tagore is így fordította azokat angolra), és ez a formai megoldás azóta is visszaköszön költészetünkben.

.

A Tagore-kultuszt nagyon fellendítette a költő 1926-os magyarországi látogatása, az emlékezet még azt is megőrizte, hogy hány csomaggal érkezett. Többek között Kosztolányival, Lengyel Menyhérttel, Pekár Gyulával, Germanus Gyulával, Fábry Károllyal. Balatonfüredi tartózkodása és a „vrksaropana” (faültetés) legenda lett.

.

Germanus Gyula orientalista tudós és első felesége, Hajnóczy Rózsa 1930-tól két évet töltöttek R. Tagore-nál Sántiniketanban. Az asszony a saját kedvtelésére írta meg ottartózkodásuk és indiai utazásaik naplóját, amelyből tíz év után született meg a Bengáli tűz: egyszerre útleírás, dokumentum, de regény is, egy bengáli tanár, dán felesége, egy német lány és egy előkelő és gazdag mohamedán fiatalember összefonódó életsorsának romantikus története, olyan valakinek a tollából, aki nagyon szerette Indiát, és egészen belülről akarta megérteni. Fényképszerű hűséggel ír a mindennapi gondokról, az időjárásról, a sántiniketani kollégákról, a rajongva tisztelt Tagore-ról, Gandhi mozgalmáról, az indiai élet összes csodáiról. Népszerűségét jellemzi, hogy újra meg újra kiadásra kerül.

.

Füst Milánt is nagyon vonzotta India, és ebből a lelkesedésből egy sor egészen különleges novella keletkezett (Az elefántfejű bölcselő, A szent tűz, Párducok paradicsoma, A szív lidércei). Sajnos az indiai szellemiség már nem érintette meg, kétkedő és agnosztikus maradt, így aztán a történeteit lázadó és elbukott risik, szélhámosok szerepét játszó, állítólagos inkarnációk, rosszindulatú félistenek és az érzékkielégítés után rohanó emberek népesítik be. Forrásaival nagyon szuverén bánik, például az egyik félistent Krisnász-Váminak, egy hindu szerzetest Dara-Shikohnak, egy mohamedán uralkodó lányát Kuntínak nevezi – a bölcsességet pedig a hétköznapi élethez való alkalmazkodásban véli megtalálni. Így aztán kissé értetlenül nézzük, amikor a történetek mégis „indiai módra” végződnek: a főhős elindul az otthontalanságba, hogy megtalálja a felszabadulást vagy nirvánát (ez „a párducok paradicsoma”).

.

Forrás: ismeretlen szerző

Címkék: élet, ezotéria, filozófia, hit, india, lélek, magyarok, vallás