India a magyar irodalomban

Mint Európa többi országaiba, hozzánk is a mesék jutottak el először.

.

Mint Európa többi országaiba, hozzánk is a mesék jutottak el először, különféle közvetítéssel, és Temesvári Pelbárt prédikátor, Pesti Gábor, Detsi János, Heltai Gáspár, Hermányi Dienes meg a többi fabula-írónk azt hihette, görög-latin példák nyomán halad. Az első teljes gyűjtemény, a Pancsatantra arab, perzsa és török közvetítéssel került el hozzánk. Rozsnyai Dávid volt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem tolmácsa török nyelvből fordított. Lehet, hogy azt hitte, török mesékkel van dolga, legalábbis a könyv így jelent meg, Horologium Turcicum (Törökóra) címen. Ezt is csak fordítások követték: Patay Sámueltől „A régi indusok bölcselkedései, azaz példákkal jó erkölcsökre tanító könyvecske” (1781), majd Csehi András: „Bidpai és Lokman indiai históriái és költött beszédei” (1783). A kor divatja megkívánta, hogy a mesékből valami erkölcsi tanulságot lehessen levonni; így keletkezett az „Indiai Bölcs” című könyv is, amely különféle, tibetinek nevezett tanításokat tartalmaz. Szerzőjét nem ismerjük, csak a fordítóját, Faludi Ferencet, aki aztán letörölte az udvari ember korabeli ideáljáról az orientális színezet nagy részét.

Ez a kezdet hosszú időre meg is határozta azt a képet, amely kialakult Indiáról Magyarországon, és ami a napjainkban megjelenő könyvek címeiben is visszaköszön: varázslatos, rejtélyes, titokzatos, misztikus ország, mesés gazdagság, mélységes bölcsesség, megmagyarázhatatlan jelenségek és csodák világa.

A meséket jó nagy szünettel követte a filozófia: a Bhagavad-gítá és az Upanisadok, amelyeket Európa először latin nyelven ismert meg. A reinkarnáció eszméje különösen megmozgatta a fantáziát. Maga a gondolat nem volt új, hiszen ott voltak Püthagorasz, Platon és a neoplatonikusok, de a gúnyos Voltaire szűrőjén keresztül a kép sokat változott.

Nézzük először a verseket, hiszen minden nemzet irodalma költészettel kezdődik. Magyarországon valószínűleg Kazinczy Ferenc volt az első, aki a reinkarnáció gondolatát komolyan felveti, igaz, még görög hatásra. Csokonai viszont már Voltaire-en nevelkedett, és nagyon bizalmatlan minden iránt, amit az érzékszerveivel meg nem tapasztalhat. Konstancinápoly (1794) című poémájában látszólag csak az Iszlámról ír, de minden vallás megkapja a magáét. „A vakbuzgóság és a babona” kiveszi a gyermek szájából a falatot, hogy a papok jóllakjanak. Ugyancsak „a vakbuzgóság és babona” indítják az embereket arra, hogy lemondásokat vállaljanak, zarándoklatokra menjenek, templomokat tartsanak fenn. Csokonai kigúnyolja a lélekvándorlás eszméjét is, igaz, többnyire csak Voltaire lapos szellemességeit ismétli: nagyon humorosnak találja, ha valaki elhiszi, hogy az emberi lélek korábban állati testben élhetett, vagy hogy a jövőben süllyed alantas születésbe. Az értelem és a szeretet uralmát, a természet parancsainak követését tartja egyedül igaz vallásnak – ha ugyan helyénvaló itt az eredetileg kapcsolatot, kapcsolatfelvételt jelentő szó, religió.

Változnak az idők, és a reinkarnáció gondolata egyszerre romantikusnak és kívánatosnak tűnik, például Petőfinél, aki fényes múltat álmodik magának, hogy azzal alapozza meg a remélt, még fényesebb jövőt.

Még mindig a reinkarnáció – sokáig egyedül ez jelentette nálunk India bölcsességét. Arany János egyfajta szellemi evolúciónak látja, amelynek az a rendeltetése, hogy a lélek megtisztuljon, és visszatérjen eredeti helyzetébe.

Egészen más hatás érte mélyen gondolkodó költőnket, Vörösmartyt, aki Csongor és Tündéjében, tündérmese keretében, de nagyon komolyan vizsgálja az emberi élet célját és lehetőségeit. Vándorlásai során Csongor kétszer is találkozik a kalmárral, a királlyal és a tudóssal, akik a pénz, a hatalom, illetve az empirikus tudás útján remélik megtalálni a boldogságot, de a kutatásaik csak kiábránduláshoz vezetnek. Vörösmarty valamivel kegyesebb a nép egyszerű fiaihoz, elismeri, hogy megtalálhatnak egy kis, tünékeny boldogságot a földi szerelemben; az igazi boldogságot azonban csak az ismerheti meg, aki nem az anyagi világból való („tündér”), vagy aki a magasabb létformát kiérdemli (eljut „Tündérországba”, ami valójában a transzcendencia birodalma). A szimbólumok nagyon áttételesek, a megértésüket az is megnehezíti, hogy Vörösmarty nem az indiai kultúrába kalauzolja el olvasóit. Bár ezzel is tesz kísérletet, igaz, csak egyetlen egyszer, A rom című, töredékben maradt eposzban.

Igazán mélyen gondolkodó és filozófus alkatú írónk Madách Imre, aki Az ember tragédiájával a világirodalomba is örökre beírta magát. Őt is a karma, a reinkarnáció eszméje ihlette meg, de nem annyira evolúciónak, mint inkább lefelé vezető spirálnak látja. Hősei minden korszakban új testet öltenek, az előző születésükben elkövetett vagy elmulasztott tettek által megszabott alakban, rangban és környezetben. Az egyiptomi szín fáraója kegyetlen elnyomás alatt tartja népét, rendelkezni kíván még legszemélyesebb érzéseikkel is. Felébredt bűntudata Görögországba viszi, ahol demokrata népvezér lesz, de magas ideáit a nép még nem érti, és könnyen áldozatul esik a demagógok lázításának. A népvezért árulónak kiáltják ki, és kivégzik. Ez után, a római színben, minden illúzióját elvesztve orgiákba menekül, ami még nála csekélyebb szellemeket sem elégíthet ki tartósan. Tisztább utat keres, és megjelenik a konstantinápolyi színben, mint keresztes lovag, hogy Isten nagyobb dicsőségére lemészárolja a pogányokat. Ez így megy tovább az utolsó színig, ahol már csak szemlélője a kihűlt világnak, amelyben az eszkimók teljesen elállatiasodott életet élnek, és nincs más vezetőjük, mint a puszta lét- és fajfenntartás ösztönei. Madách nem talált megoldást, és a Tragédia végén felhangzó buzdítás éppen olyan gúnyosan hangzik, mint korábban Csokonai verszenéje.

A századvég költői nagyon sokat foglalkoztak a halállal, amint az a fin de siecle hangulatához illik. Halálfélelmükkel a lélek örök életét és egy mesés túlvilágot állítottak szembe; földi életük megoldatlansága, kilátástalansága elől szívesen menekültek ugyancsak mesés, egzotikus tájakra, legalábbis gondolatban. Ez még nem a nagy utazások kora; a költők megmaradnak a monarchia határai között, csak a 20. század elején fedezik fel maguknak Párizst. Választott vagy kénytelen magányukban álmodoznak, mint például Ábrányi Emil, aki azzal vigasztalódik, hogy egy távoli csillagon él majd tovább, vagy az álomországként megélt Indiába vágyakozó Endrődi Sándor

Címkék: élet, ezotéria, filozófia, hit, india, lélek, magyarok, vallás